Fekete vonat

A Fulda cég a tetszetős forma reklámértékére alapozva egyedi autót készíttetett a Maybach-ból: a 351 km/óra végsebességű Exelerót.
Hosszú, tőrszerű fogak, fenyegetőn előre álló alsó ajak, pokoli fekete köntös, félelmet keltő méret és démoni szépség – mintha csak egy filmbéli szörnnyel lenne dolgunk. Az indítógomb megnyomására valóságos infernót produkál a tiszteletére összesereglett bestiális zenekar: az oldalt kivezetett kipufogócsöveken keresztül üdvözletét küldi az alvilág ura, a 700 lóerős és 1.020 Nm maximális forgatónyomatékú V12-es biturbó motor. Fülsiketítő előadása olyan, mintha egy SLR McLaren szupersportkocsi mély dübörgésének és egy Ezüstnyíl versenyautó pompás üvöltésének kánonja volna.
Igazi alvilági, földöntúli és földönkívüli autó ez, amely Bernd J. Hoffmann kételyeinek köszönheti létrejöttét. A Goodyear-konszern részeként tevékenykedő gumigyártó cég, a Fulda vezetőjét mindig is zavarta az a tudat, hogy termékeik külsején jószerivel semmilyen érzelem nem jut kifejezésre, hiszen valamennyi egyformán néz ki: fekete és kerek. Úgy érezte, valami látványos dologra lenne szükség, amely a gumira, mint olyanra irányítja a figyelmet, és összhangban áll a Fulda "Fekete. Széles. Erős" hangzatú reklámszlogenjével.
A gyújtószikra akkor pattant ki, amikor a cég archívumának tanulmányozásakor kiderült, hogy a Fulda már 1939-ben különleges kísérleti járművet használt abroncsainak tesztelésére: a frankfurti székhelyű Dörr & Schreck karosszériaépítő cég és Reinhard von Koenig Fachsenfeld báró, az aerodinamika nagy szakértője közös munkájának eredményeként megszületett, 140 lóerős hathengeres motorral hajtott Maybach SW 38 kupé 200 km/órás tartós átlagsebességet ért el.
"Valóságos érzelmi lavinát indított el, amikor felfedeztük, hogy a korábbi modell padlólemezének méretei pár centiméter híján megegyeznek a mostani Maybach 57-esével" – mondta Hoffmann. Felismerésüket gyors elhatározás követte: ismét kell egy Maybach-kupé! Mivel a ritkaság a Fulda új gumiabroncsát, az Exelerót volt hivatott reklámozni, kézenfekvőnek tűnt, hogy azt is erre a névre kereszteljék. Hoffmann csupán két dolgot kért: ne legyen retrós a külseje, és legalább 350 km/óra sebességgel tudjon száguldani. A Fulda-vezér megállapodott a Maybach illetékeseivel, hogy bevonják a tervezésbe a Pforzheimi Iparművészeti Főiskola hallgatóit. Ugyanis James Kelly professzor és diákjai már a kilencvenes évek közepén terveztek egy látványos show-pickupot a Fulda megbízásából. Összesen négy darab 1: 4 méretarányú modell készült, amelyek közül végül a bowendeni Fedrik Burchardt elgondolását tartották megvalósításra érdemesnek. Ettől kezdve már a Maybach fejlesztési részlegét irányító Jürgen Weisingernek és tíz fős csapatának feladata volt, hogy a 315/25 ZR 23 méretű gumikkal felszerelt, egyenként 46 kilogramm tömegű kerekekre állítsa az Exelerót. A Maybach 57-es padlólemeze szolgáltatta az alapot. Mivel a limuzin túlnyúlásai - elöl kicsi, hátul nagy - nem illettek a kupéhoz, a tervezők megváltoztatták az eredeti arányokat. "Rövid, zömök fart és rendkívül hosszú orrot akartunk" - mondja Weissinger.
Elképzelésüket megvalósítandó, második tűzfalat építettek be 40 centiméterrel az eredeti mögé. Mivel emiatt jócskán hátrébb vándorolt a műszerfal és a két első ülés, hátsó ülőalkalmatosságnak már nem maradt hely. Következésképp 5,9 méter hossza és 2,14 méter szélessége ellenére - mindkettő 16 centiméterrel több, mint az ugyancsak gigantikus méretűnek tartott limuzin hasonló méretei - az Exelero kétüléses jármű.
"A legnehezebb az volt, hogy megkapjuk rá a forgalomba helyezési engedélyt" - emlékszik vissza a fejlesztési vezető. Végül a TÜV valamennyi alkotórészre vonatkozóan áldását adta az új modellre - beleértve a fényszórók üvegébe gravírozott Maybach-emblémát is. Az elektronikai fejlesztés a manapság megszokottal ellentétes irányvonalat követte: "Megnéztük, mit hagyhatunk el anélkül, hogy veszélyeztetnénk az autó működőképességét."
A kupé megépítése során sok esetben hasznosnak bizonyult a DamilerChrysler-konszern nagy, közös "alkatrészraktára", az ajtó kinyitásakor például egy a Mercedes CLK-ból átvett vezérlőegység gondoskodik arról, hogy az ablaküveg lehúzódjon. Az elektronikával és két óriási töltőlevegő-hűtővel felszerelt alépítményre végül a torinói Stola cég építette rá a karosszériát tartó csővázat. A vékony acélcsövekből összeállított szerkezet a Touring harmincas évekből származó "Superleggera" koncepciójára emlékeztet, ehhez rögzítették ragasztással, szegecseléssel és csavarozással a szénszálas elemekből készített karosszériát.
Bár az új kupé légellenállása mindössze cw = 0,28, a Mercedes mérnökeinek 700 lóerőre kellett növelniük a V12-es motor teljesítményét ahhoz, hogy a hatalmas méretű, 2,55 négyzetméteres homlokfelületű kupé elérje a megrendelők által megkövetelt végsebességet.
Az Exelero a nardói versenypályán esett át a tűzkeresztségen: megjelenéséhez és hangjához hasonlóan sebességre is pokolit produkált: 351,45 km/órát sikerült elérnie.
És végezetül essék szó a költségekről! Ahogyan az igazi ritkasághoz illik, a kupé kifejlesztése csillagászati összeget emésztett fel: csak a Mercedes közreműködése nagyjából tízmillió eurójába került a Fuldának.